A vendégkönyv miatt szántam rá magam a nyelvtanulás újrakezdésére

Júniusban érkezett hozzánk három holland vendég, akik két hetet töltöttek nálunk, és minden reggel ugyanabban a sarokban reggeliztek. Kedvesek voltak, sokat mosolyogtak, és az egyikük az utolsó nap odajött hozzám egy kérdéssel. Nem értettem meg. Kétszer elismételte, lassabban, és a végén elővette a telefonját, hogy megmutassa írásban.

Az egész nem tartott két percnél tovább, és a vendég maga sem gondolta, hogy ez bármi gond lenne. Én viszont még hetekkel később is visszatértem rá. Nem az zavart, hogy nem tudtam válaszolni, hanem az, hogy addigra automatikusan azt csináltam, amit az elmúlt húsz évben mindig: hívtam valakit, aki tud angolul. Aznap este beleírtak a vendégkönyvbe egy hosszú, kézzel írt bejegyzést, amit szintén nem tudtam elolvasni segítség nélkül.

Az a bejegyzés lett a mérföldkő, amiről később kiderült, hogy régóta esedékes volt.

Ötvenegy éves vagyok, és utoljára huszonkét évvel ezelőtt tanultam nyelvet, még a régi munkahelyemen, egy vállalati tanfolyamon. Heten voltunk, hetente egyszer, csütörtök délután, és a tanfolyam a második félévben már inkább kötelező körnek számított, mint tanulásnak. Azt is abbahagytam, amikor átszerveztek minket egy másik telephelyre, és onnantól kezdve az angol egyszerűen kikerült az életemből. Volt egy magyarázatom is rá, ami tizenhat évig kitartott: majd akkor, ha lesz rá időm. Az idő közben lett, csak a magyarázat maradt.

Egy kolléga hozta szóba, hogy ő tavaly ősszel kezdte újra, negyvenévesen. Nem tanácsot adott, csak elmesélte, hogyan indult neki, és hogy az első hetekben mennyire zavarta, ha valaki rákérdezett a haladására. Tőle hallottam először, hogy nem kell feltétlenül csoportba beülni, és hogy vannak olyan formák, ahol nincs otthoni feladat. Ez utóbbi nekem kulcskérdés, mert amikor a szezon megy, este már semmit nem tudok komolyan csinálni: legfeljebb annyi maradna belőle, hogy elalszom a füzet fölött, aztán reggel bűntudatom van. Megkérdeztem, hol nézett utána, és onnan indultam el.

Egy este végigböngésztem a találatokat arra, hogy angol nyelviskola szeged, és elolvastam pár oldalt, mielőtt bárkit is megkerestem volna. A Hollywood Nyelvstúdió szegedi oldalán akadtam meg, mert ott nem az órarend volt az első, amit láttam, hanem az, hogy nincs kötelező házi feladat és nincs otthontanulás. Azt írják, hogy a segítő tanár mindig kéznél van, tehát a tananyaggal nem egyedül kell megküzdeni. A kollégám pont ezt emelte ki, amikor beszélgettünk.

A másik, amit érdemesnek tartottam megnézni, az ár volt. Az angol nyelviskola szeged találatnál 2.900 és 3.200 forint közötti óradíjjal számolnak 60 percre, átlagosan havi 25-30 óra tanulás mellett. Ezt kiszámoltam, aztán összevetettem azzal, mennyi bosszúságot okozott nekem húsz éven át, hogy mindig másra kellett támaszkodnom. A döntés ezután nem tartott sokáig.

Ami engem meglepett, az a tempó kérdése. Nem előre megírt tananyagot kap az ember, hanem a szintjéhez és a céljához igazítottat, és nem kell egy csoport haladásához alkalmazkodni. Ez nálam azért fontos, mert a hallás utáni értéssel sokkal rosszabbul állok, mint az olvasással, és pont ezen a ponton akadtam el annak idején is. A vállalati tanfolyamon ugyanazt a feladatsort kaptuk mind a heten, pedig hárman közülünk folyékonyan olvastak, ketten viszont a köszönésnél elakadtak. Ma már tudom, hogy ilyenkor mindenki veszít: aki tud, unatkozik, aki nem tud, az pedig szégyenkezik.

A célom sem az, ami húsz éve lett volna. Akkor egy papír kellett volna a munkahelyi aktámba, most viszont egyetlen konkrét helyzetet szeretnék megoldani: azt a két percet a pult mellett. Ez sokkal kisebb cél, mint amiről annak idején beszéltem, és pontosan ezért működik.

A vendégkönyv azóta is ott van a pulton, és időnként kinyitom azon az oldalon. Még nem tartok ott, hogy magamtól, szótár nélkül végigolvassam, de az első bekezdést a nyáron már megértettem. A Hollywood Nyelvstúdió leírása szerint pont az egyéni tempó teszi ezt lehetővé annak, aki huszonkét év után kezdi újra. Jövő nyárra egyetlen célt tűztem ki: ha valaki odajön hozzám egy kérdéssel, ne kelljen senkit felhívnom.